Réges – régen történt… Amikor a tündérek, a koboldok, az unikornisok, törpék, varázslók, boszorkányok, egyszeműek, sokszeműek és mindenféle különös szerzetek még itt éltek közöttünk. Amikor különös létük nem is volt különös, hisz az ember is csak egy volt, a különös szerzetek között. A csoda valóság volt, a valóság pedig csoda. Láttunk, de nem csak a szemünkkel, hallottunk, de nem csak a fülünkkel, tapintottunk, de nem csak a kezünkkel. Egységben éltünk mind a világmindenséggel.

De egyszer mégis jött valaki. Valaki, aki tollával le akarta ezt a világot írni. Papírra vetni a tündérek táncát, a koboldok furmányosságát, az unikornisok szarvának csodatévő erejét, a törpék földalatti kincsét, a varázslók varázserejét… Papírra vetette, és azt mondta ez mese. Akkor szakadt el a fonál. A fonál, ami összetartott mindnyájunkat. Az ember ember lett, szemével látó, fülével halló, kezével tapintó. A tündérek, koboldok, egyszarvúak, törpék és varázslók… pedig mese.

Gyerekeknek való, könyvekbe zárt mese. A tündérek, koboldok, unikornisok, törpék, varázslók, boszorkányok, egyszeműek, sokszeműek, akkor indultak el, hogy új hazát keressenek. Egy hajlékot, ahol a maguk valóságában élhetnek. Ahol a csoda a valóság, a valóság pedig a csoda lehet újra. Sok száz évig vándoroltak. Sok száz évig és közben bizony sokan közülük elbuktak.

De végül lett egy ház, vagy inkább palota, aminek nyitva volt az ajtaja. A LeTil Kúria. A menedék, ami nem másból, mint igaz szerelemből épült fel. Igaz szerelemből, ami olyan, mint a kisgyerek szíve. Nem csupán a szív tájékán dobog, hanem a szerelmes egész testében, egész lényében, és még azon is túl. Ezért képes elérni ahhoz a világhoz, amit mások csak mesének tartanak.

Ott élnek, és várják azokat, akiknek a szíve máshol dobog.

A Le Til Kúria Nyíregyházáról és Debrecenből is könnyen megközelíthető, a megyeszékhelyek közelségének és az újonnan átadott útszakaszoknak köszönhetően. A Kúriától ugyan távolabb elhelyezkedő főváros, hála a karnyújtásnyira lévő autópályának, szintén gond nélkül elérhető.